A mi Verespatakunk

A bányamunka nyomai Verespataknál

Kétes világhírre röpítette a bánya meg az aranyszagra gyülekező furcsa érdekközösség az erdélyi Verespatakot. A napokban újra fellángolt a környezetvédők és az aranylázban égő lobbisták vitája, polgárjogi és természetvédelmi harcosok demonstráltak, demonstrálnak és demonstrálni fognak mindaddig, amíg az élet tarvágására képes ciántechnológia réme ott lebeg a térség fölött. Lassan szimbólumot és igét is lehetne formálni a helységnévből: verespatakozni annyit tesz, mint eszelős és leplezetlen mohóságú tájzabáló közgazdasági eszme ellen küzdeni, vált vetve és a végsőkig kitartva – abban a szép hitben, hogy a szellemi-táji értékekre fittyet hányó politika kordában tartható.

Kézirat nem ég el, jól tudjuk Bulgakovtól, bár maga is kénytelen volt rácáfolni saját tételére Koba nagy terrorja idején. Ott van kitűnő ellenpéldának a teljes alexandriai könyvtár is, amelynek félmillió tekercse szándékos tűzvész áldozata lett, s e pusztítás arra kárhoztatta az európai kultúrát, hogy az ókori írásbeliségnek csupán a sejtelmére – afféle platonikus árnyaira hagyatkozhasson.