 |
| Osztrák–magyar hadifoglyok Szerbiában |
Amióta a Szamár-sziget szellemkatonái után nyomozunk, szinte minden nap érkezik valamilyen meghökkentő vagy szívszorító ajándék Olaszországból. Elsősorban dél-tiroli–trentinói barátainktól, de néha magáról az „átkozottak szigetéről” is, amely igyekszik hallgatásba burkolózni – ám egyre kevesebb sikerrel. A Földközi-tenger második legnagyobb (és talán legrejtelmesebb) szigetéhez tartozó Asinarán ma is ott lappang a bozót alatt és a romok között egy tabunak tekintett, mert szörnyű és talán feldolgozhatatlan titok: az első világháború osztrák–magyar hadifoglyainak megpróbáltatása és elfeledett kínhalála. Felsorolni is abszurdum, ami azokkal a katonáinkkal történt, akik már az első szerbiai offenzívában, 1914 nyárutóján fogságba estek, túlélték az 1915-ös nagy tífuszjárványt, átvánszorogtak a menekülő szerb hadsereggel a téli Balkánon, majd az albániai Valóna (Vlora) kikötőjében teherhajók gyomrába terelték s átszállították őket a vesztegzárként és büntetőtelepként üzemelő Szamár-szigetre. Csaknem százezer k. u. k. fogolyról volt szó; s közülük alig tizenhatezer érte meg 1916 nyarát, amikor újra behajózták őket, hogy a még embertelenebb francia munkatáborokban szórják szét a nyomorultakat. Már aki túlélte az Asinarán hónapokig dühöngő kolerajárványt.
Hogy mennyi leágazása van ennek a történetnek, azt napról
napra megdöbbenve tapasztaljuk.
