Vendégoldal

Ferencz Éva (Kézdivásárhely) moldvai naplójából

2013. február – Csángó Bál

Budapest, Csángó Bál. Részt venni nem kötelező, de ajánlott a csángómagyar oktatási program pedagógusainak. Félelem, kíváncsiság, izgalom előzi meg az elutazást. A moldvai télben már Bákóig eljutni is erőpróba, több órás kaland. Alkonyodik, mire a pedagógusszövetség kisbusza összeszedi az oktatási helyszínekről a kollégákat. Bákóból bérelt autóbuszra szállunk. Sötét van, hó, hideg, s a busz műszaki állapotából megítélve előre borítékolható, hogy lekéssük az összes másnapra tervezett találkozást. A hosszú út, s a Bált megelőző nap jó lehetőség, hogy ismerkedjem a kollégáimmal, s kezdjem kiismerni magam a csángó oktatási program évtizedes múltja során kialakult barátságok, feszültségek labirintusában.

A Csángó Bál gálaműsor, ahol moldvai és gyimesi csángó műkedvelő, hagyományőrző csoportok lépnek fel, ezres közönség előtt. Az első tíz sorban csupa öltönyös, gálaruhás úr és hölgy, aztán ahogy fogynak a sorok, egyre egyszerűbb a bálozók ruházata. Az idei „bál” célja ráirányítani a figyelmet a moldvai magyar csángók oktatására, s megemlékezés Petrás Incze János klézsei pap születésének 200. évfordulójára. Az „oktatók”, vagyis mi, a negyvenvalahány moldvai tanár fehér csuklópántot kapunk, ezzel jegy nélkül is beengednek a Petőfi Csarnokba. A megkülönböztető csuklódísz a gálaműsorra ugyan már nem érvényes, de azért beengednek, megállhatunk a széksorok mellett. Aztán a műsor végeztével minden csuklópántos kap egy szendvicset a szervezőktől, ingyen, ezért a ruhatárnál kell sorba állni. Életem előző, erdélyi szakaszából származó (öltönyös) kedves ismerős révén – jaj, te is itt vagy, hallottam, nagyszerű, csodálatos, gratulálok, várj, mindjárt bemutatlak X-nek, Y-nak, szerzek nektek egy belépőt (mondom, hogy van már, s büszkén mutatom a csuklómat díszítő fehér szalagot), jaj, nem ilyet, maradj kicsit – percek alatt kezünkben a csángó szőttessel borított luxus kivitelezésű belépőkártya, s már bent vagyunk a VIP szalonban, a hatalmasságok pezsgős-svédasztalos vacsorájának a helyszínén. Röpködnek a levegőben az alapítvány- és egyesületnevek, barátokról és ellenségekről is hallok, de alapjában szorgalmas gesztenyekapargatás folyik, ki-ki a magáét alapon. Állás, jól-rosszul elszámolt pályázat, forrás erre vagy arra a projektre, látszólag mind a CÉL-t szolgálja.

Menekülésnek épp nem nevezném, de mindenképp megkönnyebbülés, amikor újra kilépünk a VIP-szalonból. Időközben a nagyteremben elkezdődik a csángó táncház, néhány tíz ízig-vérig csángó s még pár száz „rajongó” ropja a táncot. A muzsika autentikusnak éppen nem mondható, ám a jó nevű budapesti zenészek a legjobb indulattal húzzák a talpalávalót – én nem értek hozzá, de csángó barátaim szerint igen erősen hasonlít a csángó zenéhez, s a tánc is, amelyet a pestiek járnak, sokban hasonlít a csángókéhoz.

Aztán VIP-szalon is kiürül, elmenőben néhányan még benéznek a táncolók közé, s kifele menet vásárolnak egy-két Csángóföldről származó apróságot, egy kendezőt, bernyécet, ruhát. Hajnali háromkor álmos, fázós csoportokba tömörülve már csak a fellépők s az oktatók állnak a parkolóban, de már mi sem sokáig, mert érkezik a sofőr, s indulhatunk haza az összkomfortos kínai buszon, amelynek az ülései között nem egészen kétarasznyi a távolság. Szerencsére fűtés van benne – igaz, nem lehet szabályozni, s ezért csak maximumon megy, de a hosszú nap, a sűrű hóesés és szél után ez maga a mennyország…

A buszon gyorsan elalszik mindenki, s a nyuszipajtaszagú csendben, amelyet néha a kardántengely zakatolása, máskor egy-egy hangosabb horkantás tör meg csupán, a csángó származású Petrás Incze János minorita szerzetesre gondolok, akiről ma a gálaműsoron hallottam először, s arra (ki tudja hányadszor), hogy mit keresek én itt? Petrás egyike az első magyar néprajzkutatóknak, templomépítő, szent életű pap, a csángók Márton Áronja. Mielőtt misszionáriusi iskoláját elvégezte Egerben, s visszatért papnak Klézsére, a Kantában tanult, Nagy Mózes iskolájában, ahol nemrég még tanár voltam, s amelyet hűtlenül elhagytam. Furcsa, hogy végül a budapesti Petőfi Csarnokban tudtam kisírni magamból az iskolát, a Kantát, ahonnan elcsángáltam. A Kanta biztos fontos fordulópontja az életemnek, ezt már többször éreztem. De arra, hogy Csángóföldre is elkísér ez a kapcsolat, nem számítottam. Petrás 1841-ben a MTA titoknokának, Döbrentei Gábornak a kérésére felmérte a moldvai csángók helyzetét. Petrás atya úgy látta 1841-ben, hogy a moldvai csángók legnagyobb hiányt tanítóban, kántorban, orvosban és papban szenvedik. Mindez érvényes 2013-ban is.

(A szerző felvételeivel)

 

2013 január.

Egy eldugott moldvai faluban élek, tanítok és tanulok, távol a családomtól, a barátaimtól, telefon, autó és világháló nélkül, magamra utalva. Szegénység, nyomor, idegen emberek, idegen nyelv, idegen kultúra vesz körül, mégsem érzem magam egyedül. Az aprócska magyar tanítóközösség, amelynek tagja lettem, ugyanúgy megosztott, feszültségben él, hamis ábrándokat kerget, küzd, és szenved, mint ahogyan én tettem abban a világban, amelyből menekülni kívántam. Itthon vagyok. Ismerős pálya, nyilván van még mit tanulnom tőlük.

Megbízóim azt gondolják, hogy a csángó nép sorsa jobbra fordul, ha visszanyerik magyar identitástudatukat. Ügyet szolgálnak, zászlót bontanak, hatalmukat őrzik-erősítik. Azt remélik, hogy segítségükre leszek. Hiszem, hogy így is lesz. Nem tudok elbukni, hiszen az én ügyem szolgálat, amelyet örömmel és alázattal igyekszek teljesíteni, legjobb tudásom szerint. Derűs a lelkem, nyugalom lakik benne. Tudom, hogy a magyar nyelv nem más, mint egy dialektus azok számára, akik a szeretet nyelvén beszélnek. Ebből kell átadnom annyit, amennyit befogadni képesek.

Esti mise a katolikus – román – templomban. Egy csángómagyar kislány, akit az iskolából ismerek, mosolyogva int, hogy üljek melléje. Sápadt kis szeplős, kopott kabátkája, viseltes csizmája gazdag, távoli országban élő keresztszülők könyöradománya. Jobb karja gipszben, felkötve, bal kezével félszegen forgatja az imakönyve lapjait. Rózsafüzért van, pap nélkül, a kislány az előimádkozó. Olvassa a pénteki napra előírt fájdalmas titkokat, szépen, hangosan, kifejezően, románul. Lehajtott fejjel, becsukott szemmel ülve, magyar református létemre észre sem veszem, hogy magam is románul mormolom az Üdvözlégyet az imádkozó asszonyokkal…

Porzik a hó, amikor kijövök a templomból, a majdnem este szürkületben kicsi, havas, girbe-gurba utcácskákon gurulnak szét a fejkendős-bundás asszonyok, ki hegyre, ki völgybe. Aztán ahogy belekapaszkodom a saját kis utcámba, már csak én vagyok, s előttem messzebbre még egy asszony. A lába nyomát igyekszem követni, de nem érem el, a szél rögtön betemeti, csak a hangját hozza hátra, ahogy magyarul beköszön egy havas udvarra: no, van havunk elég, komámasszony. Ketten vagyunk, én meg a hang, s a gyér utcai világításban szikrázó-kavargó hó. Összébb húzom a bundát magamon, s azon tűnődöm, hogy vajon ez másik dimenzió-e, ez a nyugalom, amelyet a sors kegyéből megtapasztalhatok. Váratlanul könnybe lábad a szemem, látszólag ok nélkül, mint annyiszor újabban az utóbbi időben. Nem érzek semmit, nincs öröm vagy fájdalom bennem, s mégis hallom a belső hangot: minden a legnagyobb rendben van. Semmi, az égvilágon semmi se hiányzik…

Bár tudom, hogy el fog múlni, mégis hihetetlen nyugalom lakik a lelkemben, mert tudom, hogy jó helyen vagyok. Tudom, hogy soha nem voltam, s nem is lehetek máshol, mint ahol a helyem van. Tudom, hogy vannak helyzetek, amikor – bármennyire hajt a segítő szándék – nem tehetek semmit. Megértettem, hogy senkit nem lehet megállítani vagy előbbre lendíteni, mert mindennek oka és célja van, s helye abban az egységben, amelynek mindannyian része vagyunk. Tudom, hogy sokszor fog még csalódás érni elvárásaimból fakadóan, de megtanultam azt is, hogy lehetnek olyan elvárásaim is, amelyek mások megtévesztő magatartásából erednek – e kettő közt pedig meg kell tanulnom különbséget tenni. Hiszen tudom, hogy nincs se jó, se rossz, se siker, se kudarc, csak tanítás, amelyre megértem, amelyre rászolgáltam. Tudom, hogy nincs túlsó oldal, tudom, hogy semmi sem történik hiába. Tudom, hogy lesznek pillanatok, amikor minderről megfeledkezem, s személyes dicsőségként vagy veszteségként fogok megélni egy-egy élethelyzetet. Remélem, hogy szeretettel és alázattal fogom majd elraktározni a leckét, amelyre ezek a helyzetek megtanítanak. Bízom benne, hogy lassan felfedezem a csángók életének fájdalmas titkait vagy azokból legalább annyit, amennyit megérthetek.