Kézirat nem ég el, jól tudjuk Bulgakovtól, bár maga is kénytelen volt rácáfolni saját tételére Koba nagy terrorja idején. Ott van kitűnő ellenpéldának a teljes alexandriai könyvtár is, amelynek félmillió tekercse szándékos tűzvész áldozata lett, s e pusztítás arra kárhoztatta az európai kultúrát, hogy az ókori írásbeliségnek csupán a sejtelmére – afféle platonikus árnyaira hagyatkozhasson.


Azt mondják, a szent iratok is csak nehezen égnek el, ha egyáltalán. Azért erre is vannak ellenpéldák. De talán még több a csodás történet természeti és emberi katasztrófákat átvészelő Bibliákról, Tórákról, Koránokról. Nem feledkezhetünk meg azokról a keményfedelű imakönyvecskékről sem, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy frontszolgálatos katonák szíve fölött fogják föl a puskagolyót. A dél-erdélyi Nagyrápolt Bibliája e csodás történetek sorát gyarapította: habár alaposan megpörkölődött abban a tűzben, amely a kilencszázhatvanas években elhamvasztotta a XIV. századi, kezdetleges bájú kis gótikus templom bútorzatát, és feketére kormozta a falakat, azért jól olvashatók voltak a kétszáz éves betűk.

Nagyrápolt (Rapoltu Mare) református templomában várni kell az új csodákra

Már ha jószerével akadna olyan ember Nagyrápolton, aki értené e szavakat. A község történelmi táj szívében fekszik: a templom tornyából éppen a Kenyérmezőre látni, ahol Kinizsi Pál lejtette táncát fogai között a török hullákkal; s látni innen a Sztrigy folyót is, amelynek hídján 1849 februárjában Bem serege megállította az osztrák előrenyomulást. Ha a híd elvész, egész Erdély elveszett, jelentette ki Bem a Piski melletti csatamezőn. Ezt a csatát tehát nem illet elveszíteni, sőt, a honvédek szinte innen kaptak lendületet egész Erdély fölszabadításához.

A Hunyad vármegyei Nagyrápolt minden történelmi atmoszférája ellenére a XIX. században alig 15 százaléknyi magyarral „büszkélkedhetett”; az 1930-as – jóllehet, román – népszámláláson már csak 53-an vallották meg magyarságukat, néhány éve pedig egytucatnyi református mélyszórványáról szólt a fáma. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás kilenc lélekről tud.

Az istenháza toronyából jól látni a Rápolthy-kastélyt is, amelynek rogyadozó bástyái között kölykök fociznak, és nem lehet nem észrevenni a görögkeleti és a görög katolikus szentélyek hivalkodó tornyait. Rapoltu Mare talán utolsó magyar nyelvű, megpörkölődött szélű Bibliája furcsa mód mindig az özönvíz levonulásának verseinél nyílt ki: „és botsátá az Isten szelet a’ földre, hogy a’ vizek megszünnének.” A víz levonult ugyan, de már Horea és Closca idején, a XVIII. században magával sodorta a magyarokat is. Akit nem, azt a népszámlálások matematikai tűzvésze emésztette el.

Lehetséges, kézirat és biblia nem ég el – az olvasó azért igen. És erre nemigen vannak ellenpéldák.

*

Mert a csodák nem állnak meg önmagukban: négy évvel első látogatásunkat követően, 2007-ben újra benyitottunk a rápoltiak különös hangulatú, sasfészekszerű templomába. Amit a tűz megkímélt, azt a közöny lerombolta. A csodaváró Szentírás most már légyszaros vitrinben, szétpergő lapokkal, félredobva várta a feltámadást. Többé nem nyílt ki sem özönvíznél, sem a Jelenések könyvénél…

A magára hagyott rápolti Biblia