A mi Verespatakunk

A bányamunka nyomai Verespataknál

Kétes világhírre röpítette a bánya meg az aranyszagra gyülekező furcsa érdekközösség az erdélyi Verespatakot. A napokban újra fellángolt a környezetvédők és az aranylázban égő lobbisták vitája, polgárjogi és természetvédelmi harcosok demonstráltak, demonstrálnak és demonstrálni fognak mindaddig, amíg az élet tarvágására képes ciántechnológia réme ott lebeg a térség fölött. Lassan szimbólumot és igét is lehetne formálni a helységnévből: verespatakozni annyit tesz, mint eszelős és leplezetlen mohóságú tájzabáló közgazdasági eszme ellen küzdeni, vált vetve és a végsőkig kitartva – abban a szép hitben, hogy a szellemi-táji értékekre fittyet hányó politika kordában tartható.

Így lassacskán annak is van környezetbiológiai, ökológiai, geológiai meg természetesen humanitárius véleménye a Mócföld szívében fekvő erdélyi bányavároskáról, aki még Erdélyről sem hallott harangozni, vagy ha igen, akkor kizárólag Drakula, a vérszopó gróf kapcsán. Az hagyján, hogy a Nyugatnak, mely Transsylvaniát sokszor Disneylandként képzeli el, fogalma sincs Verespatak valódi jelentéséről, de az meglehetősen nyugtalanító, hogy nekünk, magyaroknak is már elsősorban a környezetvédelem elvont fogalmát testesíti meg – valahol az Isten háta mögött, a nemesérchegyek zugában, távoli, romantikus és ostromlott földeken.

A városka romos főtere 2003-ban és 2011-ben (lent). Patyomkin házak

A mi Verespatakunk azonban nagyon is kézzelfogható. A mi Verespatakunk még most is, ezekben az órákban is attól szenved – túl a bányanyitás veszedelmén –, hogy utolsó leheletéig megőrizze azonosságtudatát, amelyre valójában már a kutya sem kíváncsi. (Leszámítva persze azokat a lelkes és elmélyült Erdély-járókat, akik kőről kőre tudják, mi veszne itt el, ha a települést elsöpörné az újranyitott bánya.) A mi Verespatakunk, amely egyike a legpompeibb láthatatlan városoknak, még emlékszik arra, milyen volt az, amikor a református, a katolikus meg az unitárius templom megtelt az istentiszteleteken és a miséken; amikor a tárnákba egymásnak Adjon istent! és Glück aufot! köszönő bányászok fúrták be magukat, akik nem a környezet felélésére, hanem busásan kamatozó egyensúlyban tartására törekedtek. Amikor a magyar és a német bányatisztek elképesztő vagyonokat halmoztak föl a királyságnak meg a Monarchiának, és a város élte nyugodt, gyakorlatias és virágzó életét.

A békebeli bányaváros a múlt századfordulón – a magyar templomokkal

Hogy a mi Verespatakunk mikor lett az ő Roșia Montană-juk, mely névhez most a világ a környezetvédelem hősi harcait köti, azt az időpontot könnyelműség volna Trianonhoz kötni. Ezek a vidékek már jóval a békediktátum előtt elestek. De nem ám szép csöndes kihalással, lassú, de következetes elszórványosodással, hanem olyan brutális gyorsasággal, hogy nem csoda: még a magyaroknak sincs fogalmuk arról, miért lett a település (és az egykori Alsó-Fehér vármegye) a mélyszórványok mélyszórványa.

Az unitáriusok temetője 2003-ban. Nem akartak áttérni, állva haltak meg

„… a bányák sötét üregeiben kerestek menekülést. Kik vagyonukat féltve lakásukon maradtak, vagy a románok hívására a bányaüregekből kijöttek, azoknak nagy része leöletett. (…) Verespatakon 334 magyar embert gyilkoltak meg, kik közül 30 ref., 54 római kath. és 250 unitárius hitfelekezetű volt. (…) Sokan itt is hitöket megtagadva, a gör. keleti egyházba tértek s így mentették meg életüket. Leégett az unitáriusok temploma. Hamuvá lettek a magyar bányabirtokosok házai és gazdasági épületei. Elrabolták a vagyonos magyar és német bányabirtokosok csaknem összes ingó vagyonát.”

Így festett a gyakorlatban Románia legnagyobb nemzeti mítosza: Avram Iancu halált megvető bátorságú parasztlázadása az elnyomó magyar urak ellen. Ha Szilágyi Farkas könyvét olvassuk (Alsófehér vármegye 1848–49-ben, Nagyenyed, 1898), beláthatjuk, hogy e táj magyarsága körültekintően megtervezett népirtásnak esett áldozatul, nem pedig sorsszerű demográfiai folyamatoknak. (Bár ki tudja, a magyarölés is lehet sorsszerű…) Verespatakot fénykorában 3600 magyar és német lélek lakta, ebből 1400 fő volt magyar ajkú a szabadságharc napjaiban; s bár Szilágyi számításai szerint „csupán” egynegyedüket mészárolták le, ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy a túlélők hite, ereje, eltökéltsége megrendüljön.

„Polgári” kompozíciók 

Hogy miért? Nehéz úgy folytatni a békeéveket, hogy nem felejthetjük el, ezt és ezt a tárnát kikre gyújtották rá közülünk, s akik nem fulladtak meg a füstben, és kirohantak, azokat módszeresen agyonverték a szabadban. Hogy ha ránézünk a határban a tó csillogó tükrére, felidézzük, mely unitárius sorstársainkat fojtották bele, amikor nem voltak hajlandók megtagadni a hitüket, s áttérni ortodoxnak.

Az unitáriusok temploma, jobbra a reformátusoké

A magyar forradalom és szabadságharc, amely Erdélytől kissé nyugatabbra a függetlenedés büszke háborúja volt, ezen a vidéken a rettegésé és a népirtásé – soha ki nem heverhető sebek elszenvedéséé. Így járt a környékbeli bányavárosok, Abrudbánya, Zalatna, Offenbánya magyar lakossága is, sőt még ígyebb. Abrudbányán és Zalatnán ezrek pusztultak el a mócok fejszecsapásai alatt, leginkább védtelen civilek. Egyed Ákos történész becslései szerint az erdélyi mócjárás áldozatainak csaknem hetven százaléka Alsó-Fehér vármegye lakosságából adódott össze. A hetvenes években az abrudbányai református lelkész már csak 32 lélekért járt ki Verespatakra, 1992-ben 4 fő fogadta a püspöki vizitációt. Amikor tehát ezeket a végeket utazzuk be, és elszörnyedve bámuljuk meg az omladozó magyar istenházákat, az elemeikre bomló kúriákat és parókiákat, és amikor tűvé teszünk egy városkát az utolsó magyarjáért, ne gondoljuk, hogy ez az állapot szeplőtlenül fogantatott.

Hogy Verespatak ne csak elvont embléma legyen, hanem a mi Verespatakunk, ahhoz élőit és halottait is tisztelnünk kell. És ezt nem lehet szemérmes elhallgatással. 

Ami 1999-ben már elképzelhetetlen, az 1859-ben még evidencia volt:
sírfeliratok a katolikus temetőben