A fehér háború katonái

A gleccserben megtalált osztrák–magyar katonák egyike. Fotó: Archivio Museo della Guerra di Pejo – „La guerra sulla porta 1915–1918”

Temetik, még mindig temetik az első világháború halottait Dél-Tirolban, az egyik legkegyetlenebb frontszakaszon. Lassan eltelt száz év a harcok óta, de a magas hegyi régióban, a klímaváltozás miatt olvadozó gleccserekből hol egy magányos bakancs, hol egy aknavető, hol egész legénységi barakkok és lövészárkok kerülnek elő – hol pedig hősi halottak háromezer méter fölötti magasságból, akiknek az agóniáját pompeji módon megőrizte a jég és a csonthó. A Bozen/Bolzanó közelében található kis hegyi üdülőfalu, Pejo méltón gondoskodik az évről évre előkerülő gleccserkatonákról: a falu fölötti kis középkori kápolna mellett hősi temetőt alakítottak ki, ahová nemrégiben is temettek. A helyiek szerint még az is előfordulhat, hogy éppen három magyar bakát…

A dél-tiroli magas hegyi frontszakasz részlete az első világháború időszakából. Fotó: Giovanni Terranova archívumából

A napokban lázba hozta a honi sajtót a brit The Telegraph írása az olvadó gleccserekből előtűnő első világháborús holttestekről. Nem minden magyar cikknek sikerült ugyan a forrást megjelölnie, de rácsodálkoznia igen egy legalább harminc éve tartó, valóban egyre gyorsuló folyamatra. Hiszen ahogy a klímaváltozás olvasztja a hó- és jégmezőket, úgy tűnnek elő akár több száz vagy ezer éves leletek is a hegyek mélyéről. Magunk nemrégiben jártuk be az angol cikkben érintett tájakat, s mutattuk be azokat a kutatókat is, akik az első világháború egyik legdrámaibb frontszakaszát: a magas hegyi tűzvonalat tárják föl (Aszaló hegy. Ötszáz köbméter ember. Magyar Nemzet Magazin, 2013. augusztus 3. és augusztus 10.). Ezen az expedíciónkon jutottunk el az isten háta mögötti Pejóba, ebbe a Bozentól–Bolzanótól nyugatra, csaknem 1600 méteres magasságban fekvő zord kis hegyi faluba, amely igen vendégszerető és hagyománytisztelő embereket rejt.

Osztrák–magyar katona öltözéke és fegyverzete a pejói hadtörténeti múzeumban

Maurizio Vicenzi vezet körbe bennünket a település legfőbb nevezetességében, az első világháborús gyűjteményben, amelynek ő az igazgatója és legfőbb gyűjtője. Az egyetlen helyiségből álló múzeum a pejóiak büszkesége, s aki ezt a büszkeséget megérti, lehet némi fogalma arról, milyen ma dél-tiroli olasznak lenni.  

A gleccserekből előkerült hadianyagok, használati tárgyak 

Konyhai eszközök, kórházi felszerelés, a hegyi kábelkocsi állomásának rekonstrukciója, sílécek és hágóvasak, srapnelgolyók és repeszek – többségük minden világháborús múzeumban megtekinthető, ám a pejói tárgyak kicsit mások. A falusiak gyűjtötték össze őket, méghozzá a környező gleccserekből. Mint feledésre ítélt, bizonyos korszakokban tiltott múltjuk emlékeit, melyekhez akár rokoni vér is tapadhatott. Pejo ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legmagasabban fekvő települése volt, az Olaszországba „tőrként ékelődő” Tirol egyik kulcsfontosságú pontja. A falu népe a hazáját védte, szembeszállva az olasz támadókkal, s mindkét oldalon százak és ezrek tűntek el a fehér halál birodalmában.

Kutatócsoport a San Matteo gleccserén, a „lelőhelynél”. Fotó: Archivio Museo della Guerra di Pejo – „La guerra sulla porta 1915–1918”

A közelben fekvő San Matteón, 3600 méteres magasságban zajlott le a világtörténelem legmagasabban megvívott ütközete. E frontszakasz 3500 és 3800 méter között húzódott, jégbe vájt alagutak, lövészárkok, beláthatatlanul mély gleccserhasadékok fölött ívelő hidak és a sziklafalban vezetett kötélhágcsók egész rendszere épült ki 1918-ig. A lavinák, a fagysérülések, az óvatlan lépések több embert vittek el, mint maguk a nem sok irgalmat ismerő csatározások. De ez a magas hegyi térség nem csak a pusztítás, hanem az emberfeletti kitartás és hősiesség terepe is. Kevesen tudják például, hogy a birodalom legmagasabb csúcsának, az Ortlernek a körzetében még két hétig tartották állásaikat az osztrák–magyar katonák, miután vége lett a háborúnak…

A tiroli havasok osztrák–magyar hősei. Fotó: Giovanni Terranova archívumából

A civilben hegyi mentő Maurizio Vicenzi sokat tudna erről mesélni. Ő a helyi csatatérkutatás lelke, a hadi múzeum megalapítója. És 2004-ben az egyik hegymászás alkalmával ő bukkant rá azokra, akiket csak mint „trei”, a hármak emleget, és akik a nem messze talált Ötzihez hasonlóan egy korszak élőhalott jelképei lehetnének.

Maurizio Vicenzit ez a látvány fogadta, amikor először megvizsgálta a gleccser gyanús részét. Fotó: Archivio Museo della Guerra di Pejo – „La guerra sulla porta 1915–1918”  

Gleccseren járni önmagában életveszély – nem pedig egymás állásait lerohanni, kézitusában vonaglani a havon, sítalpakon siklani a szakadékok szélén, és bármikor ellőhető drótkötélpályán szállítani le-föl súlyos sebesültet, lőszert és tüzelőt, löveget és élelmet. Az itteni közlekedésnek ma is megvannak a maga szigorú szabályai: mindig egymáshoz kötözve és mindig hajnalban indulni, amikor még viszonylagos biztonsággal lehet mozogni a gleccseren, amely az idő melegedésével mindinkább aknamezőre kezd hasonlítani…

Olasz gleccserleletek a Borgo Valsugana-i múzeumban

A klímaváltozás miatt egyre könnyebb a dolguk az olasz gleccservadászoknak, amikor légkalapácsukkal beássák magukat a többméteres jég alá szorult fedezékekbe, ahová kompresszorral nyomatják be az oxigént; és egyre nagyobb számban hoznak elő muníciós ládákat, gázálarcokat, buzogányokat, szögesdrótból hajlítgatott feszületet, köpenybe fagyott parazitákat, amelyek még az örök hó birodalmában is agyonkínozták a katonákat. Ám a „fehér háború”, az Alpok jégmezőin zajló lövészárokharcok relikviái között felbukkan egy-egy dianás fiola, egy budapesti patikus üvege Szabadság tér felirattal, egy húszfilléres, a pécsi dohánygyár cigarettás paklija vagy Karinthy Frigyes meg Gábor Andor novelláit rejtő lapjai az Érdekes Ujságnak. Netán a wilsoni politikában csalódott Pesti Napló 1918-as vezércikkei, amelyeket a gleccsereken olvasgathattak a magyar bakák, mielőtt tűzgyújtásra – vagy egyéb nemes célra – használták volna föl őket. 

Pesti Hírlap a Borgo Valsugana fölötti hegyekből 

De 1918 októbere már túl késő volt bármihez is, így ma olaszországi magánmúzeumokban – mint például Pejóban vagy a délebbi Borgo Valsugánában – szépen restaurálva emlékeztetnek arra a magyar újságlapok, hogy lenne mit keresnünk nekünk is ezeken a gleccsereken.

A jégárból előkerült magyar pénzérmék. Fotó: Marco Gramola – Borgo Valsugana

Maurizio Vicenzi egyik kutatóútján, amikor a gleccserek állapotát, visszahúzódásuk arányait mérte föl, 3640 méter magasságban, a San Matteo gleccserén egyensúlyozva egyszer csak fölkiáltott: valami furcsa, torz, szürreálisan szétfolyó alakzatokat pillantott meg a meredek hegyoldalban. Először a jégárból kibukkant sziklának nézte, de addig élesítgette a messzelátóját, amíg meg nem látott egy kezet. Óvatosan megközelítette a furcsa buckát: rongyok és kusza végtagok, egy hágóvassal felszerel bakancs állt ki talpával az ég felé. Semmibe meredő tekintetek, kopasz, részben roncsolódott fejek, görcsbe rándult karok lógtak ki a jég alól. A gleccser egyszerűen lehúzódott a három osztrák–magyar katonáról, láthatóvá téve egy mindörökké megfejthetetlen tragédiát. Mint Maurizio felidézi: mindhárman igen fiatal emberek lehettek, 17-18 év körül, egyiküknek nem volt meg a feje, a másikuké ketté volt szakadva. Fegyvert nem találtak náluk, téli álcaruhát sem; csak egy gázálarcot, némi telefondrótot meg egy vizes palackot. Talán orvosok, szanitécek lehettek. Egyenruhájukat megtépte a szél, a jégből kiálló kézfejet vér borította, a félbeszakadt arcra leírhatatlan szenvedés merevedett. Egyikük tüdejében a későbbi vizsgálat repeszdarabot fedezett fel. Maurizio később visszament társaival, és kiásta a halottakat. A kutató szerint akár magyar is lehetett közülük, mivel ezen a környéken számos magyar nemzetiségű katona harcolt.

A gleccserkatonák kiszabadítása a San Matteón. Fotó: Archivio Museo della Guerra di Pejo – „La guerra sulla porta 1915–1918”

Amikor kiolvadnak a hősi halált halt és jégben mumifikálódott osztrák–magyar katonák, méltó helyre kerülnek. Maurizio felvisz minket a falu fölötti kis fennsíkra: a XV. században épült San Rocco kápolna tövében szépen gondozott sírok, ide hozzák a falusiak a hegyekből a gleccserkatonákat. A „hármakat” is úgy temettették el, mintha saját elveszett hozzátartozóiknak adták volna meg a végtisztességet. Maurizio Vicenzi minden évben megemlékezést szervez a kápolnánál, magyarokat is szívesen látna…

A hegyekben talált hősi halottak nyughelye a San Rocco kápolnánál

Böngésszük az egykor itt eltemetett, majd az olasz fasizmus idejében központi sírhelyre vitt halottak névsorát. A komáromi Weiss Lipótot 1917. március 17-én, Galánthay Árpádot 1918. június 24-én szólították az égi sorakozóhoz. A gleccserkatonák sírján lírai felirat: „Non sa dire la tomba il nome mio ma lo conosce e benedice iddio”, azaz „Nem mondhatja meg nevem e sírhely, de ismeri és megáldja azt Isten.”

(Bővebben a Magyar Nemzet Magazin 2014. január 25-i számában)