Rómaiak Bratislavában, avagy hogyan füllentsünk útikönyvet

Főpályaudvar. Fotó: Fortepan

Nem is gondolná az ember, milyen csapdákat rejt egy olyan egyszerűnek tűnő feladat, mint amilyen az útikönyvírás. Különösen azokra a vidékekre igaz ez, amelyek a történelem fintora folytán nem egészen abban a közigazgatási egységben léteztek néhány száz évvel ezelőtt, mint amelyikben manapság. A közép-európai útikönyvíró törheti a fejét, hogyan vázolja föl Burgenland, Kárpátalja vagy éppenséggel egész Szlovákia kőkorszaki históriáját; vagy még korábbi rétegekbe lefúrva megmutassa azt, miképpen szaladgáltak a tót atyafiak vagy a derék vlahok a dinoszauruszok birodalmában. (Persze nem éppen ezekkel a szavakkal.)

Sokféle stratégia van e kockázatos feladat megoldására, mint ahogy az egész Kárpát-medencei térség „használatára” is. A románok jól bevált módszer szerint amortizálnak épített örökséget – templomot, kastélyt, egész falvakat – és történelmet egyaránt; az osztrákok csöndesen ezer éveket hazudnak a három-négy emberöltőnyi ideje létező Burgenland mögé – míg a szlovákok mindent elsöprő magabiztossága és találékonysága előtt az ember csak a kalapját lengetheti. Ők könyvtárakat képesek teleírni Felvidék (netán Felső-Magyarország) egykor virágzó településeiről anélkül, hogy akár egy szót is ejtenének magyarokról vagy németekről. Ha mégis, abban sincs sok köszönet: az anyjuk sem ismerne rá a Mikulásokra meg a Janokra, a Vladislavokra meg a Stefanokra, akik boldogabb időkben még mint Miklósok, Jánosok, Lászlók meg Istvánok futottak.

A napokban rendkívüli olvasmányra bukkantam: Bratislava angol nyelvű útikönyve friss még, sőt ropog is, ahogy a történelmi tényeket nagy élvezettel morzsolgatja el. Mivel a művelt nagyvilágnak szól, kíváncsi voltam, Szlovákia idegenforgalmi szakemberei milyen miféle történelmi látképet kívánnak nyújtani azoknak a nyugati turistáknak, akik szeretnék utcáról utcára, múzeumról múzeumra bejárni a Duna-menti nagyvárost.

Nos, a kiadvány Bratislava-krónikája mindennél beszédesebb. Úgy ad kronológiát a helység múltjáról – a Kr. e. II. század kelta telepeseitől a 2011-es hoki világbajnokság megrendezéséig –, hogy a szerzők 1, azaz egyetlen alkalommal írják le magyar elnevezését (túlzásba azért nem esnek: zárójelben és a mohácsi vész kapcsán). Szemezgessünk az évszámok között (és figyeljük meg a megfogalmazás finom „árnyalatait”):

Kr. e. II. század – „Kelta törzsek települést alapítanak a mai Bratislava területén…”

III. század – „A római hadsereg először tesz látogatást a régióban, számos épületet emelve, mint Devínben, Dúbravkában és egy erődítményt is, amelyből végül is a bratislavai kastély lesz.” (Az hagyján, hogy a kitűnően kommunikáló rómaiak szlovákul is tudtak, sőt nagyfokú rugalmasságról példát adva szlovák nevet adtak az új tartomány telepeinek, de megteremtették az alapjait a bratislavai kastélynak is.)

907 – „Az első írásbeli említése annak, ami most Bratislava. A Salzburgi Évkönyv feljegyzése szerint a régi (?) magyar törzsek legyőzték a bajor sereget a Pressalauspurc nevű vár mellett. (Valóban, ez volt a pozsonyi csata, amelynek során határainkat az ausztriai Enns folyóig – az Óperencián is túl, „Ober Enns” – toltuk, s megvédtük a honfoglalás során megszerzett területeket a betolakodóktól.)

„Nyomdahiba” a XVIII. századi metszet képaláírásában

XI. század – „Bratislava a Magyar Királyság része lesz, és a helyi vár lakói ezüstpénzt vernek az első magyar király, Stephen képével és Breslava Civitas felirattal. A város a királyság fő gazdasági és adminisztratív központja lesz a határvidéken.” (Itt már szó sincs „területéről” vagy arról, „ami most Bratislava”. Azért szinte érezni az izzadtságszagot, amint a szlovák történészek egyszerre próbálják görcsösen marginalizálni és kihangsúlyozni a város szerepét, pontosabban olyan határra csúsztatni, ahonnan már könnyedén átbillenthető várastul, történelmestül a „túlsó” oldalra. Arról viszont mélyen hallgatnak: az „ősi” Bratislava tévedésnek köszönheti a nevét. A XIX. század első felében Safárik szlovák régész hibásan vezette le a városnevet, úgy vélekedvén, a gyökerek a Bratislav névhez nyúlnak vissza, nem pedig a Braslavhoz. Sebaj, emberek vagyunk.)

1467 – „Corvinus Mátyás magyar király megalapítja az Academia Istropolitanát, Bratislava első egyetemét.”

Békeidők

1605–06 – „A várost megszállják a Stefan Bocskay transylvaniai herceg vezette lázadók.”

XVIII. század – „A bőség kora Bratislavában, a Magyar Királyság legfontosabb városában. A nemesek számtalan palotát, templomot, kolostort, stb. építenek, a vár területe terjeszkedik, új utcák születnek; a magyar országgyűlést Bratislavából vezetik, a lakosság megnégyszereződik. (De szép is volt ez a század, amikor a Magyar Királyságot egy Bratislava nevű helyről irányították! És a nemeseknek sem volt nemzetiségük.)

1774–76 – „Megépül az első színház a Rybná Kapu mellett.”

1895 – „Az első villamosok Bratislavában.”

1918 novembere –1919 márciusa – „Bratislava Wilson Városaként válik ismertté Woodrow Wilson amerikai elnök után.” (Meglehetősen távirati elintézése annak a drámai időszaknak, amikor a soproni hadapródok visszaverik a városra rontó cseh legionáriusokat majd a magyarok még hónapokig tartják azt Károlyi Mihály uralma alatt is, aki biztos, ami biztos, elvezényli innen az önkéntes védelmi harcot folytató tüzéreket. A légió „végül is” 1919 februárjában fojtja vérbe a magyar és német lakosság tiltakozását a megszállás ellen. Csak a szépre emlékezünk.)

A Cseh Légió bevonulása 1919-ben. Vérfürdőt rendeztek

1947 – „Az első Bratislava–Devín nemzeti maratonfutás.” (Ugyan minek fecsegnének olyan jelentéktelen mellékeseményekről e sportünnepély kapcsán, mint amilyen a Duna „másik partjára” zavart felvidéki magyarok elüldözése ugyancsak ebben az esztendőben.)

Ezzel a kronológiával alapoz tehát Bratislava öteurós bedekkere. A szerzők megkísérlik a lehetetlent: szlovák múltat adni szinte a földtörténeti őskortól egy olyan településnek, amely a Magyar Királyságnak menthetetlenül egyik legfontosabb történelmi központja volt. És amilyen harc folyik könyvekben, ugyanaz az életben: nemrégiben egy szlovákiai turisztikai szakember jelezte, örömmel bemutatná Észak-Szlovákia templomait, ha a térség méltatásakor nem írom le azt a szót, hogy Felvidék. Mondtam, rendben. Maradjunk akkor a Felső-Magyarország elnevezésnél. Erre kijelentette, hogy ez esetben otthon lehet maradni. És hogy érdekesnek találja ezt a gondolkodásmódot a XXI. században.

Nem értem, miért. Ha lehetséges Bratislava a Krisztus előtt II. században … Annak csípi ez a szemét, akinek olyan útikönyvek jelentik az igazodási pontot, amelyek szerint nyilvánvalóan lehet történelmet hamisítani, elvenni, kisajátítani. Vagy a történelem szlovák magántulajdon?

Most látom csak, azért az ő komplexusuk rám is átragadt. Egy szót tényleg elmulasztottam leírni.

Pozsony.

Az Új híd 1973-ban. Honnan hová? Fotó: Fortepan