Magyarok a dzsungelben

Templom az argentin tanyavilágban

Időről időre végigfut a szenzáció a hírgyárak kifinomult idegein, hogy áldozatkész kutatók olyan népcsoportokat találtak Afrika vagy Ázsia esőerdőiben-pusztáin, amelyek őszinte hittel vallják: őseik magyar földről érkeztek valaha. Fekete bőrűek, „ferde szeműek”, turbánosak vagy jurtalakó nomádok, egyre megy: magyar mindenütt van, csak föl kell fedezni… A lelkesedés aztán gyorsan lelohad, amint kiderül: többnyire játékos kedvű médiahackerek tesztjéről van szó, amely azt puhatolja, mennyire ostobák a szerkesztők és a hírfogyasztók, és mi a bulvárnak és a kacsának az a mélypontja, amelyet még képesek vagyunk befogadni.

Ez egyfelől remek szórakozás lehet egyeseknek, másfelől felelőtlen dezinformálás: mi van akkor, ha történetesen tényleg léteznek – akár Afrikában, akár Ázsiában, de még talán Európában is – olyan közösségek, amelyeknek eredetmondáiban ott lappangunk mi is. A hülye hírek csokra elfedi a létező dilemmákat, megszégyenít bizonyos kérdésfeltevéseket, mert már eleve a blődli kategóriájába sorolja őket. Pedig itt van a szemünk előtt számtalan példa, hogyan képesek magyarságukat, azonosságtudatukat és honvágyukat megőrizni sok nemzedéken keresztül azok is, akik csak szüleik meséiből értesültek az őshazáról.

Chacói magyarok kártyáznak – magyar kártyával

Lukács Csaba kollégám a napokban ilyen mesét „hozott haza”. Egy idős asszony és férfi személyében mutatva meg, hogy a külső magyarság határai elképesztő távolságban húzódnak mai szállásterületünktől. Tudtuk persze, hogy a kitántorgás, az amerikázás micsoda drámai sorsokat rejt, és hogy a hazafelé csillogó sikerek mennyi kudarcot lepleznek. Tudtuk azt is, hogyan nyelte el a nagy „kohó” a magyarokat, és hogy ma már nagyon sokan csak angolszász módival kiejtett nevükben őrzik eredetüket. Ám hogy voltak olyan csoportjaink, amelyek legkeservesebb osztályrészük ellenére – vagy éppen azért – hihetetlen eltökéltséggel maradtak azok, amik, büszkén és vágyakozva, azt nem sűrűn szokás emlegetni.    

Hazai sütemények mestere, Szalma Gizella otthonában

Lukács Csaba olyan bugyrában járt Argentínának, amely csak hátborzongató ponyvaregényekben szerepelhetne. A kitántorgók egyik csoportját ugyanis a múlt századfordulón remek ígéretekkel csalták Latin-Amerika dzsungelpoklába, ahol az első nemzedék szinte foggal-körömmel, neolitikus módszerekkel törte föl a dzsungelt. Skorpiók, gyorsan ölő mérges kígyók, pingpongasztal nagyságú pókok és gyötrő párás hőség birodalmában kellett életben maradniuk az eltérített magyaroknak – az első nemzedék gyakorlatilag el is süllyedt a feltört föld mocsarában. A következő már a frissen telepített gyapotföldeken görnyedt, hogy az utánuk jövők afféle tisztes és dolgos szegénységben tengethessék mindennapjaikat – de már nem föltétlenül élet-halál harcot folytatva.

Botka Gyula

Villa Angela városkából és Coronel Du Graty falu tanyavilágából, Chacóból, Argentína legnyomorúságosabb tartományából, valóban az Isten háta mögül hozta haza Lukács Csaba Szalma Gizellát és Botka Gyulát, egy kicsiny magyar közösség képviselőit, akik meglátogatták rokonaikat, és Botka egy marék földet is hozott édesapja szülőfaluja, Pácin temetőjéből, nagyapja sírjáról. Nem volt bulvárfölhajtás, nem volt melldöngető öndicséret, mint más korábbi esetekben (az „utolsó” magyar hadifogolyra gondolok többek között), de egy egész ország láthatta-láthatja, milyen erőt és lelkiséget jelenthet az, ha valaki a feltört dzsungelek földjén is, elmondhatatlanul idegen és ellenséges közegben, sok nemzedék távolságában is képes megőrizni, amit meg kell.

Ennyi. Ezt tessék meghackelni! 

Magyarországon

Fotók: Lukács Csaba