Szórványköszöntő

Romok az erdélyi Magyarcsesztve Mikes-kastélyánál

Láthatatlan utak láncolnak össze láthatatlan városokat és falvakat, füstös hegyvidéki tanyákat és gyakorlatias eleganciájú udvarházakat, amelyeket láthatatlan honfoglalók alapítottak, tartottak meg, majd hagytak elveszni. Láthatatlan hidak ívelnek át föld alatti folyók felett; s e hidakat az aknamezőknél is veszélyesebbé teszi, hogy nem csupán a semmibe futnak, de megtévesztő ürességbe szippantanak egész társadalmakat és hadseregeket.

Észrevehetetlen, nem létező, megtévesztő: a láthatatlan birodalom legroncsolóbb jellegzetességei. E meseszerűen hangzó, ám korántsem mesebeli vidékre szeretnénk elkalauzolni olvasókat és utazókat – leginkább az utazó olvasókat. Akik legalább lélekben, de ha mód van rá, fölkerekedve is vállalják a szembesítés és a nyomozás minden kockázatát. Megígérhetjük: egyszerre önsanyargató és önfelszabadító lesz ez a folyamat. Szeretnénk megmutatni az elrejtett útvonalakat, amelyeknek zavarba ejtő kiindulópontjuk egy-egy atlantiszi, pompeji vagy ki tudja, milyen más módon megkövült emlék.

A magára hagyott magyar szórványbirodalom fosszíliái.

Bár zárványos, mégsem zárvány ez a világ, és noha elszigetelt, azért nem reménytelenül megközelíthetetlen. Nevezhetjük dadogva és melankolikusan trianoni vagy Nagy-Magyarországnak, de mi szerencsésebbnek érezzük a – nem kevésbé melankolikus – Külső-Magyarországot: a külső magyarok földjét. „Elcsatolt”, „amputált”, „elbitorolt” részeit a régi Magyarországnak, amelyet a Pinkától a Poprádon, a Fekete- és Fehér-Tiszán, a Sztrigyen át a Bégáig és a Kerkáig csupa olyan kisebb-nagyobb folyók hálóznak be, amelyek önmaguknál súlyosabb jelentések és történetek hordozói.

Ám az amputációt nem csupán földrajzi, hanem történelmi értelemben is érthetjük. Hiszen nem kevés olyan zuga van Belső-Magyarországnak is, mely, sorszerűen vagy sem, de a közemlékezet holtterébe úszott. Vagy a kollektív tudattalan berzenkedése egyszerűen eltávolította, elidegenítette magától, hogy ne kelljen szembesülni a mulasztások felelősségével.

Ezek a tájak a feledés és a történelemhamisítás ködébe vesznek. Az utazó azonban, ha elég elszántan vizsgálja meg a gyanús dolgokat, elhagyott eszközökre, feliratokra, faragott kövekre – szilánkokra, töredékekre, morzsákra bukkanhat errefelé. E talált tárgyak többnyire kihalt falvak még kihaltabb temetőiben, gaztenger mélyén, életveszélyes épületek pincéiben, beomlott bunkerek útvesztőiben lelhetők fel. De sokszor a legbanálisabb helyen és helyzetben, ahol éppen azért maradtak rejtve és védve, mert szembeötlő mivoltukban senkinek nem szúrták a szemét.

Talált tárgy egy alig kibetűzhető magyar felirat, egy kőből faragott hajóorr, amely egyik déli városunk utcáját díszíti, egy bizarr formájú földhányás, mely névtelenül elpusztított emberek százait rejti csak a beavatottak számára azonosíthatóan; talált tárgy lehet egy lépcső, amely helyéből kirohadva mutatja meg, hogy egykor nemesi sírkő volt, és e szomorú „lomok” mellett egy csomó szívderítő kacat is, vidám és világias szertartások kellékei.

A talált tárgyakból végül felfedett bizonyítékok lesznek a külső magyarok peremvidékein, ebben a se széle, se hossza láthatatlan országban, ahol talán éppen most is láthatatlan (és halhatatlan) emberek küzdenek a meghallgattatásért.

Székelyföldi kályhacsempe. Egy csónakban