Halálmars a Balkánon – Belgrád 1.

Négyezer kilométer, nyolc ország, ötven célpont, több tucatnyi interjúalany: a hivalkodó statisztika mit sem mond el arról az utazásról, amely száz év mélységébe vezet. 2014 nyarán kutatóexpedíciót indítottunk a Balkánon, hogy egy furcsa hadsereg nyomába eredjünk. Ennek a seregnek száz esztendő „előnye” volt. De az a jelentéktelen körülmény is hátráltatott bennünket, hogy jó néhány impérium- és rendszerváltozás, népirtás és háború tökéletesen átrajzolta a terepet, amelyen átmasíroztak ezek a bakák. Így kezdtünk hát nyomozni az elveszett ármádia után – hogy megleljük Szamár-sziget szellemkatonáit.

Nyolcszáz kilométer se kenyéren, se vízen. Legalább ennyit kellett gyalogolniuk azoknak az osztrák–magyar katonáknak, akiket a balsors a szerbek kezére adott, mire a levelek lehullottak. Száz évig rosszallás, csönd, majd hazugság övezte az első világháború egyik legtragikusabb odisszeáját. A halálmars útvonala átszeli a Balkán legtöbbet szenvedett térségeit – Szerbiától Koszovón át Albániáig.

A balkáni halálmars egyik fő csapásiránya a Szamár-szigeti hadifogolytábor parancsnokának, Giuseppe Carmine Ferrarinak a könyvéből

Farkas János budapesti illetőségű fodrászmester nem éppen ilyennek képzelte a romhalmazt. Sokkal nagyobb és szebb volt, mint hitte. De persze sokkal ziláltabb és borzalmasabb is. Meg kell hagyni, elég precízen szakították át a falakat a lövedékek. Az egészből nem maradt más, csak csipkésre bombázott, alig felismerhető házsorok, felszaggatott terek és kráterekkel teli sétányok kusza szövevénye.

Ezt a romhalmazt hívták Belgrádnak.

Forrás: Zempléni Múzeum, Szerencs (postcards.arcanum.hu)

A hadügyminisztérium homlokzata bedőlve, az olasz nagykövetség épületét kiverte a ragya a repeszektől, a trikolór rongyosan libegett a kettétört rúdon. A királyi palota ablakában elszabadult pávakakas rikoltotta világgá döbbenetét, a földöntúli hangtól kirázta a hideg az embereket. Már aki nem menekült el időben. Farkas János fodrászmester, a megszálló erők oszlopos tagja csukaszürke uniformisokon kívül ugyanis jóformán nem látott egyebet az utcákon, amint azt fel is jegyezte naplójában. 1916 nyarán feltűzött szuronyú, bajszos magyar katonák őrködtek a palota vasrácsa előtt, s ők álltak a vár ormain, arccal a Duna és Magyarország felé.

Osztrák–magyar őrszem a belgrádi Kalemegdánban (Wiener Illustrierte)

Mi tagadás, mi sem éppen ilyennek képzeltük Belgrádot. Sokkal szebb és izgalmasabb, mint gondoltuk. De határozottan szürkébb és kopottabb is. Egy-egy szép palota mellett ott tornyosul a szocialista realizmus ékköve; a századfordulós szállók füstös, lélegzetelállítóan csúf háztömbökre néznek, és ami a török vagy a szerb középkorból maradt, azt keresztül-kasul átjárja Tito szelleme. Ami mégis vonzó Belgrádban, a balkánisága: az elszántság, ahogy a belgrádiak éjjel-nappal téblábolnak, tereferélnek ebben az időn kívüliségben. Folyamatos a lüktetés a Knez Mihailova sétálóutcán és környékén: csinos nők grasszálnak combközépig érő nyári csizmában, korzózik az egész város föl és alá azon a jó kilométeres csatornán, amely a századfordulós-szocialista Terazijét, a Moszkva Szálló előtti zsúfolt közlekedési csomópontot összeköti a Kalemegdannal.

A Moszkva Szálló az osztrák–magyar tüzérség tüzében…

…és 2014-ben ragyogó Zsolnay-majolikával felújítva

Belgrád erődítménye, a hajdani Nándorfehérvár – bizánci, magyar, oszmán és szerb uralkodók féltve őrzött kincse – ma hangulatos sporttelep. A várárkokban örökifjú úriemberek teniszeznek, az egyik öles falnál bevásárlószatyros nagymamák pingpongoznak, arrébb gyerekcsapatnak tartanak kosárlabdaedzést. A Duna fölötti meredek falszakaszon, talán éppen ott, ahol a legendákban élő Dugovics Titusz a mélybe bucskázott a törökkel, szálkás izomzatú sziklamászók gyakorolják az oldalazást. A fal alatt habos hófehér ruhában menyasszony fényképezkedik vőlegényével, szorosan a nyomukban trombitásból és dobosból álló cigánybanda liheg, talán apa és fia, de nem tartanak igényt lakodalmi kólójukra.

Út a belgrádi-nándorfehérvári várba

Egyszóval nem olyan múzeumnak tűnik a belgrádi vár, ahová csak szövetpapucsban lehet belépni. Él, pezseg, használatban van. S hogy mi a magyar manapság errefelé? Igaz, alaposan át kell motoznunk érte az erődöt, de megéri. Itt van mindjárt a késő délutáni nosztalgikus kilátás Zimony és Pancsova felé, a Száva és a Duna meg a régi határ túloldalára. Aztán odalent, a parton árválkodik a Nebojsza, a „Ne félj!”-torony, följebb pedig a vaskos Zindan-kapu, azon ritka emlékeket képviselve, amelyek még Hunyadi János korából származnak. A Nebojsza ott magasodik most is ide nem illő szögletes ódonságával, ahonnan 1915 őszén több rohamhullámban megindultak az osztrák–magyar csapatok a vár megostromlására. Fél évezreddel korábbi ostromra, a nándorfehérvári diadalra emlékeztet a magyar és szerb nyelvű emlékkő; attól nyíllövésnyire, az óratorony alatti várárokban pedig a türelmes szemlélődő felfedezhet egy érdekes löveget is a sok második világháborús harckocsi, légelhárító ágyú, hadi kacat között. Nehezen olvasható a felirat az ágyú oldalán: „Fékhenger”, „A kevert folyadék minden literében 1 dkg lúgkő Na O. H. oldandó”, „Menet”, „Lövés”. Nem túl költői, de azért jólesően betűzzük.
Hiszen ez is már csak nyelvemlék.

A szerbek által zsákmányolt, magyar feliratos löveg a belgrádi vár árkában

További részletek a Magyar Nemzet Magazin augusztus 9-i számában