Pintér Lajos Debrecen október 23-ájáról, a kalózok elleni ötvenhatos taktikáról és a mellőzött betegekről
Fotó: Éberling András/Magyar Nemzet
Harcolt orvostanhallgatóként a Jászberényt lerohanó szovjet tankok ellen, de mentett meg lincseléstől ávós tisztet is. Amikor menekülni kellett, Veronáig meg sem állt, ahol a kórház sürgősségi osztályát igazgatta évtizedekig, megszervezte a helikopteres mentőszolgálatot, tiszteletbeli főkonzul lett, és harcias hajóorvos, aki nem rettent meg a szomáliai kalózoktól sem. Pintér Lajos forradalmárból lett a magyar egészségügy forradalmára.
– Melyik az a mozzanat az 1956-os forradalom személyes
eseményeiből, amelyik a legerősebben égett önbe?
– A szolidaritás érzése, az odaadás a másik iránt, amit 1956-ban megtapasztaltam, és amivel harminchárom évvel később, amikor visszatértem Magyarországra, már nem találkoztam. Talán csak most, a nagy árvíz idején láttam, hogy a magyarokban, ha nagyon mélyen is, de van önfeláldozás.
– A szolidaritás érzése, az odaadás a másik iránt, amit 1956-ban megtapasztaltam, és amivel harminchárom évvel később, amikor visszatértem Magyarországra, már nem találkoztam. Talán csak most, a nagy árvíz idején láttam, hogy a magyarokban, ha nagyon mélyen is, de van önfeláldozás.
– Hogyan lett forradalmár?
– Ahogy telik az idő, sokszor végiggondolom a történteket. Szép szózatok fogalmazódtak meg nemzeti felkelésről, szabadságharcról stb.; de ha végigvesszük azt, ami történt, árnyaltabb a kép. Diákok voltunk, a rendszer a tenyerén hordozott bennünket. Csak azt kívánták meg tőlünk: tanuljunk, ne kritizáljunk semmit, azaz legyünk hívő emberek. Apám állomásfőnök volt Pusztamonostoron, igaz, abba a kategóriába tartozott, amelynek a tagjai nem voltak ugyan a rendszer ellenségei, de odafigyeltek rájuk, mivel egykor a Horthy-rendszer köztisztviselői rétegéhez tartoztak.
– Ahogy telik az idő, sokszor végiggondolom a történteket. Szép szózatok fogalmazódtak meg nemzeti felkelésről, szabadságharcról stb.; de ha végigvesszük azt, ami történt, árnyaltabb a kép. Diákok voltunk, a rendszer a tenyerén hordozott bennünket. Csak azt kívánták meg tőlünk: tanuljunk, ne kritizáljunk semmit, azaz legyünk hívő emberek. Apám állomásfőnök volt Pusztamonostoron, igaz, abba a kategóriába tartozott, amelynek a tagjai nem voltak ugyan a rendszer ellenségei, de odafigyeltek rájuk, mivel egykor a Horthy-rendszer köztisztviselői rétegéhez tartoztak.
– Ha minden ilyen kerek volt, akkor mégis mi vetett
lángot önben 1956 októberében?
– Volt néhány momentum, mely elgondolkodásra késztetett. 1955–56 fordulóján például megtörténhetett az, hogy a debreceni egyetemen, ahol tanultam, egy orvostanhallgató párt besúgtak azért, mert elmentek Nyíregyházára vasárnapi misére. Kizárták őket Magyarország összes egyeteméről, és nyilvános meghurcolásban volt részük, mintha a legnagyobb bűnözők lennének. Persze azok is voltak, hiszen megtagadták az ideológiát, amelyet napról napra gyömöszöltek az agyukba. Építettem Sztálinvárost is, cséplőgépellenőr is voltam – elmondhatom, akkoriban nem volt problémám a rendszerrel, de ez a történet mélyen elgondolkodtatott…
– Volt néhány momentum, mely elgondolkodásra késztetett. 1955–56 fordulóján például megtörténhetett az, hogy a debreceni egyetemen, ahol tanultam, egy orvostanhallgató párt besúgtak azért, mert elmentek Nyíregyházára vasárnapi misére. Kizárták őket Magyarország összes egyeteméről, és nyilvános meghurcolásban volt részük, mintha a legnagyobb bűnözők lennének. Persze azok is voltak, hiszen megtagadták az ideológiát, amelyet napról napra gyömöszöltek az agyukba. Építettem Sztálinvárost is, cséplőgépellenőr is voltam – elmondhatom, akkoriban nem volt problémám a rendszerrel, de ez a történet mélyen elgondolkodtatott…
Az interjú teljes szövege itt olvasható:
http://mno.hu/oktober23_2013/galilei-lepjen-ki-1191523
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése