Balkáni gerle

Csendélet Verbász evangélikus templomában

Lehet-e bocsánatot kérni és kapni a népirtásért? Van-e bűnbocsánat égen vagy földön a genocídiumra? Jól tudjuk, Közép-Európában nagy a nyomatékuk a gesztusoknak, főleg Magyarország közvetlen aurájában. Itt legfőbb szerepük a bátorítás, ha tőlünk jön: nem kell félnetek, nem akarunk vissza semmit, nem akarunk bosszút állni, megbántuk bűneinket, legfőbb célunk a megbékélés és maradékaink biztonsága. Ha tőlük jön, az utódállamoktól, akkor pedig sokszor, túl sokszor felületes, obligát kézlegyintés, amely jóval inkább a Nyugatnak, mint nekünk szól. A dél-bácskai Verbászon még efféle színjátékra sincs szükség.

Madarak a templomban

Fonák németalföldi csendélet is lehetne: leszerelt harang, rozsdás nehezékek, fél szárny – és a mindenre keményen, vastagon lerakódó guanó. Vannak napok, amikor korom is száll, ha nem is puha szárnyakon. Amikor az ember belép a csendélet terébe, megtapasztalhatja, hogy túlságosan zajos és nagyon kevéssé festői ez a kép: a padlódeszkákon, a falakon, a szószéken, a padokon olyan halmokban áll a galambszar, mintha évszázadok óta nem járt volna ember a verbászi németek evangélikus templomában. Amikor belépünk a főkapun, s elbotorkálunk a szétszerelt harangok mellett az oltár felé (soha nem érünk oda), balkáni gerlék, parlagi galambok százai rebbennek fel, és kavarognak zavarodottan a szentély fölött.

A verbászi csend lapos, nyomasztó és gyanakvó manapság. Ez a dél-bácskai, huszonötezres városka azon Kárpát-medencei települések közé tartozik – mint a románok szent Gyulafehérvára, a „mártírváros” –, ahol ingerülten fordulnak meg a főutcán a járókelők, ha magyar szót hallanak, és ahol a helybéli magyarok előszeretettel húzzák meg magukat leredőnyözött, erődítményre emlékeztető házukban. S aki tud, rezzenetlen arccal megy el az ocsmány lila tintával összekent épületek, a fölgyújtott templomkapuk előtt. Szépen szaporodik Verbászon az idegen anyag: a magyar vagy német emlékekre rakódó korom, tinta és guanó.

Balra a református, jobbra az evangélikus templom – egy másik világban

Fürchtete Gott, ehret den König, habt die Brüder lieb – olvasható a gót betűs felirat a németek templomának homlokzatán, a bejárat fölött. Az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek, a testvéreket szeressétek. Mikor ezeket a parancsolatokat 1820-ban, a templomépítés befejezésekor felvésték a II. József alatt odatelepített öntudatos pfalzi telepesek, még beláthatatlan messzeségben volt az az időszak, amikor az ő Werbassuk és a mi Verbászunk a Titov Vrbas (Titoverbász) nevet nyeri el a jugoszláv keresztségben; s amikor a partizánok bosszúhadjárata után megindulnak a marhavagonok a bácskai németséget (meg magyarságot) elnyelő megsemmisítő táborokba. Közben Montenegróból harsány, kötekedő hegyi népség telepszik be a megüresedett házakba, s kerül végül tökéletes túlsúlyba, hogy az ordibálás kultúrája megteremtse a zajos és nyomasztó verbászi csend fölényét. S még elképzelhetetlen messzeségben az az idő, amikor majd galambrajok tucatjai telepednek be a kívül-belül omladozó, de még így is impozáns istenházába, mert a vasárnapi liturgiára összegyűlő maradék evangélikusnak végül elegendő lesz a régi német iskola tanterme is.

A kendergyár és Titov Vrbas kincsei (lent)

Már nemigen van, aki emlékezzen rá, de a 820-as években Verbász Bács-Bodrog vármegye egyik legszebb és legvagyonosabb községe a Ferenc-csatorna mellett, mely akkoriban Magyarország legjelentékenyebb közlekedési csatornája, turbinás malmok őrlik a környező fekete földek gabonáját, sertés- és fakereskedelemből hízik a lakosság, olajsajtoló, kender- és cukorgyár a motorja a polgárosodásnak. De nem érdemes erről beszélni: Verbász ma lerobbant, ízig-vérig balkáni kisváros az utcákon őgyelgő, ingerlékeny kisszerb munkanélküliekkel: a „hegylakókkal”, rejtőzködő magyarokkal, német nevű, de elmagyarosodott református svábokkal; a kendergyár kútjában és más jelöletlen tömegsírokban néhány tucat halottal, a város peremén talán többel is, akiket elevenen vagy holtan löktek a föld alá Tito partizánjai a 44–45-ös bácskai vendetta során. 

És ott van még a magyarok temetője, amelyet dzsungel és szemétdomb fed, a temetőőr házába cigány család költözött, amelynek tagjai a helyiek elmondása szerint minden mozdítható síremléket eladtak a kőfaragóknak, nyilván újrahasznosításra, s a házat maguk körül fölélték*. A sírkerten néhány éve átvezették a városi szennyvízcsatornát, csak úgy dőltek a megmaradt kövek az exkavátorok nyomán, de ez a kegyeleti hely még így is sokkal jobban járt, mint a német katonák temetője, amelynek helyén ma gondozott gyepű futballpálya található. Jó kis rangadókat rendeznek ott.

Mindez része a verbászi csendéletnek. Egy szétszerelt, összepiszkított harang a legkevesebb.

A verbászi katolikus temető (Kovács Jenő felvétele)

*Forrás: http://keskenyut.hu/page/234/art/342/akt/1/html/temeto-helyett-park.html